Csillag számlálók
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit mindenki csak Barnabásnak hívott. Barnabás egy kis házban élt édesanyjával és nagypapájával, akiket ő szívéből szeretett. Az öreg, kinek haja ezüstszínű volt, szemében pedig álmodozó csillogás, kiválóan bánt a szerszámokkal és mesterien értett gépek nyelvén. Mindent meg tudott javítani, de kedvenc időtöltése a modell repülők készítése és reptetése volt. Amikor csak tehették napközben együtt játszottak a kék eget elegánsan hasító modellekkel, esténkként pedig az égboltot kémlelték. Álmodoztak az űrutazásról, hogy egyszer talán leszáll hozzájuk egy igazi UFO a kertbe. Találgatták, hogyan köszöntenék illően a föld bolygó nevében, mit mondanának neki és mit mesélhetne az idegen lény a távoli csillagokról és a különös bolygókról, amiken már járt.
A kert maga egy kis paradicsom volt: tele gyümölcsfákkal, szőlővel, virágokkal és madárcsicsergéssel. De a kertnek volt egy különleges helye: az almafa alatti kis pad. Ide vonult vissza Barnabás nagypapája, ha gondolataiba merült, és itt születtek a legszebb álmok, amiket Barnabás éppoly élénken képzelt el, mint az öreg.
De az idő, akárcsak a szél, tovább libben és megváltoztat mindent. Egyik őszi napon Barnabás észrevette, hogy nagypapája kevesebbet dolgozik a modell repülőkön. A kezei remegtek, az arca fáradtabb lett, de szemében ugyanaz a csillogás maradt. Az öreg nem panaszkodott, de Barnabás tudta, hogy valami megváltozott.
„Tudod, kisfiam,” mondta egy nap a nagypapa, miközben lassan javítgatta az egyik repülő szárnyát, „a testem kezd olyanná válni, mint a kert vörösrózsája ősszel. Eljön az idő, amikor a virágok lehullanak, a levelek elszáradnak, csak az kiszáradt élettelen ágak maradnak. De ne feledd, hogy a gyökerek ott maradnak a földben, hogy a tavasz eljövetelét várják.”
Barnabás nem értette teljesen, mit akar ezzel mondani a nagypapája, de valami rossz érzés fogta el. Szeretettel megfogta az öreg ráncokkal borított kezét, és azt kérdezte: „Együtt fogjuk megvárni a tavaszt, ugye?”
Ám a tavasz sosem jött el az öreg számára. Egy hideg, december reggelen a nagypapa elaludt, és már nem ébredt fel többé. Barnabás szíve szomorúan dobogott, mikor még utoljára látta nagyapja élettelen testén az ágyon nyugodni. Újra meg újra a kertbe ment, hogy az almafa alatti padon az eget kémlelve üldögéljen. Az öreg szobája, ahol a modell repülők sorakoztak, olyan lett, mint egy királyi trónterem: egy termetes fotel dominálta a teret, a helység tele volt emlékekkel, múlt idők történeteivel. Barnabásnak hiányzott a nagypapa hangja, nevetése és álmai. Egy nap, mikor Barnabás a nagypapa kedvenc padján ült, egy fura érzés kerítette hatalmába. Mintha a kert suttogni kezdett volna hozzá:
„Kedves Barnabás, a titok mindig ott rejtőzik, ahol legkevésbé várnád.”
Barnabás felkapta a fejét. Az égen mosolyogva kacsingattak a csillagok, a szellő lágyan simogatta az arcát, a fák ágai lágyan hajladoztak, mintha az egész univerzum maga lenne az különös idegen lény, amire mindig is vártak és furcsa érthetetlen nyelvén pont neki akarna átadni egy titkos üzenetet.
Hirtelen ötlettől hajtva, ásni kezdet a vörösrózsa gyökereinél. Alig tíz centire a felszín alatt egy kis faragot ládikát talált, benne egy üzenettel:
„Az álmaink sosem tűnnek el, csak átalakulnak.
Szeretettel: Nagypapa.”
Attól a naptól kezdve Barnabás tudta, hogy a csillagok égre festett fénye nemcsak hideg távoli szikrázás, hanem hogy van kint valami hatalmas, ami érti, szereti őt és messziről óvó szemeivel figyelve követi minden apró lépését.
Sok év múltán, Barnabásból igazi űrhajós lett, járműve rázkódva nagy robajjal emelkedett a felhők fölé. A hajtóművek kikapcsolása után hirtelen végtelen csend töltötte el a műszerekkel teli apró kabint, ami sok száz kilométerre az életet adó földtől sújtatlanul lebegett a kietlen, hideg, barátságtalan űrben.
De kicsit sem félt, mert érezte, hogy valaki láthatatlanul mellette ül és együtt számolják a csillagokat.
Rohrsetzer Gyula nagypapa emlékére: † (2023.12.01)
